Shape of You (Sebastian Stan)

Sziasztok! Szerintem nem meglepő, hogy a Sebastian Stan történetemet megkezdve igen gyorsan haladtam vele, s máris hozom nektek! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Mindenkiféle visszaigazolást örömmel fogadok! Puszilok Mindenkit, Dorka

Ki kérte? Én lennék a bűnös, be kell vallanom. Várható volt, hogy előbb vagy utóbb alkotni fogok valamit a szeretett Sebastian Stanemmel (aki ismer tudja, hogy mennyire is szeretem őt), s úgy látszik egy hétig bírtam nem írni vele.

Címinspiráció? Már korábban tudtam, hogy valamikor ez a dal még nekem nagyon jól fog jönni írásügyileg és tegnap mikor kijött a videóklippje egyértelműen klappolt minden számomra. Egy korábban már megszületett ötletem megkapta a végső löketet afelé, hogy meg legyen írva. Köszi Ed Sheeran!

Kiről lesz szó benne? Egy lány x Sebastian Stan

Kinek a szemszögéből van írva? A lány

Miről szól röviden? A lány főszereplő életének erősen része lett az utóbbi 8 hónapban az edzőterem. Szüksége volt arra, hogy magára fordítson egy kis időt, s hogy igazán formába hozza magát mert sosem volt vékonynak, vagy úgy formásnak mondható, s ő most tenni akart a formában levésért. Egyszer viszont valaki ismerős tűnt fel a kis nyugodt, egyszerű edzőteremben.

Szavak szám? 3898

U.i.: A mai edzésem előtt már megírtam a rész nagy részét, s mikor végre eljutottam a terembe konkrétan bazsalyogtam mint a tejbe tök, mert habár a mi termünk kizárólag női, s itt a történetben koedukált a dolog, ettől függetlenül én oda képzeltem el a történéseket. Az igazat megvallva az írás nagy része, az elmélkedés mondhatni teljes egészében az én álláspontomat foglalja magában, szóval mondhatni egészen „személyesre” sikeredett. Habár még egy igen hosszú út elején vagyok, mégis remélem egyszer sikerül egy hasonló dolgot elérnem, s éreztem már írás közben is, hogy hatalmas motivációt nyújt már most ez a kis történet, aminek igen valószínű, hogy lesz 2. része is. Tudom, hogy alapvetően sokatok nem ismeri/szereti Sebastiant én mégis azt mondanám, hogy adjatok neki esélyt, én imádtam írni, tényleg!

Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű dolog, viszont azt is tudtam, hogyha egyszer már sikerült, akkor miért ne menne még egyszer? Ezúttal sokkal nagyobb odafigyeléssel és kitartással. Soha nem voltam egy kis darab leányzó, erősen kerekdednek mondhattam magam mindigis, s miután gimnáziumi éveim alatt sikerült leadnom egy szép 20 kilót, az a későbbiekben a nem odafigyelésnek köszönhetően lassan vissza is kúszott rám. De nem haragudtam magamra, mert tudtam, hogy megint meg tudom csinálni, volt annyi akaraterőm és önfegyelmem, hogy ismét odafigyeljek arra, amit csinálok. S időközben arra is rá kellett jönnöm, hogy szükségem volt erre a napi szintű állandóságra, hogy lent vagyok az edzőteremben, hisz megadott valami alapot a napjaimnak, egy sziklaszilárd biztos pontot.

Nem azt mondom, hogy minden nap ugyanazzal a motivációval mentem le, s hogy ugyanolyan mosollyal lépegettem a taposógépen vagy éppen feszített tempóban sétáltam a futópadon, de tudtam, hogy ha már lementem és eljutottam az edzőteremig az fél siker. Mindegy volt, hogy éppen fél órát sikerült edzenem vagy éppen 2 órát, akkor is tettem valamit az egészségemért, ami több mint a semmi, s ez hajtott igazán engem. Tudtam, hogy meg tudom csinálni, mindössze erős kitartás kell hozzá, nagyon erős.

Harmadik évemet töltöttem már a NYUn, s habár korábban mondhatni kisvárosi lány voltam, nagyon is bejött New York pörgős stílusa, kellett ez a váltás a középiskola után, muszáj volt kiszakadnom abból a környezetemből, mert éreztem, hogy szépen lassan megfojt és állandóan csak mérgezi a lelkemet így döntöttem… ha törik, ha szakad el kell onnan jönnöm. S így is lett, történt mindez 3 éve. Nyilván voltak szuper napjaim, de akadtak mélypontjaim is, bármennyire is egy pozitív lánynak tartottam magam, s talán az utóbbi ilyen adta meg az utolsó löketet, miszerint muszáj kezdenem magammal valamit. Mindez történt már 4 hónapja, miután visszatérve New Yorkba a szülővárosomból olyan szinten voltam összetörve lelkileg, hogy tudtam, ha nem foglalom le magamat a kényszerevésnél és hasonló szépségeknél még csúnyábban fogom végezni. Akkor abban a pillanatban úgy gondoltam soha nem megyek újra „haza”, egyszerűen képtelen lettem volna tovább mérgezni magam. Megálljt kellett parancsolnom a történéseknek.

Az elmúlt 4 hónap alatt viszont úgy tűnt, hogy az edzőterem, a mozgás a mentsváram lett, s egyben a függőségem, amit azt hiszem a testem nem is bánt. Életmódot váltottam, s szigorúan tartottam magam hozzá, s meg lett a gyümölcse. Az első 10 kiló feleslegem eltűnéséről a 4. hónapos mérlegelésemen értesültem. Ritkán álltam rá a mérlegre, mert nem hittem az ilyesfajta csúnya számokban, de valahogy úgy a „hónapfordulón” úgy gondoltam, hogy megpróbálkozhatok vele, s lám tessék milyen jól tettem. Aznap extra boldogan tipegtem haza a kollégiumi szobámba, s az sem számított, hogy lábaim alattam oly szinten kocsonya módban remegtek, hogy az edzőteremből, emeleti helyiségéből legszívesebben gurulva mentem volna le a lépcsőn.

Mikor 4 hónapja elkezdtem ezt az egészet az elsődleges szempont számomra az volt az edzőteremben, hogy még véletlenül se egy felkapott helyre járjak. Nem volt gondom az emberekkel, könnyen barátkozó egyed voltam, ellenben valahogy ezen a helyen nem szerettem volna a tömegnyomorral és hasonlóval szembesülni. Inkább úgy voltam vele, hogy megalkuszok egy kevésbé modern és csendesebb hellyel. Persze itt is voltak mindig rajtam kívül jó páran, de onnantól kezdve hogy kiléptem az öltözőből, bedugtam a fülembe a zenémet engem már nem ért el a külvilág, s csakis magamnak éltem. Volt néha, hogy talán túlságosan is sikerült az utóbbi tevékenységem ugyanis random kezdtem el billegetni magam vagy énekelgetni a tükör előtt, de valahogy ez engem sosem zavart. Sosem érdekelt a mások véleménye, s ez a hely sem volt az, ahol elkezd majd érdekelni. Mindezt magam miatt tettem, s ez volt a legfontosabb.

A mai edzésem viszont nem úgy alakult, ahogy én azt gondoltam, s legkevésbé volt az a problémám, hogy hétfő volt, egyszerűen csak annyi motivációm volt úgy a mai napra, s az egész hétre, hogy legszívesebben ki sem keltem volna az ágyamból. Kedvem, s erőm sem volt megmozdulni, egyszerűen már most minden bajom volt.

- Te még mindig itt? – kollégiumi lakótársam csapta ki az ajtómat, s ha aludtam volna is erre biztos felkeltem volna.

- Mint ahogy az ábrázolt példa mutatja. – emeltem magasba kezemet fekvő helyzetemből, integettem neki majd, mint egy erejét vesztett farönk hagytam, hogy visszaessen az a takarómra.

- Ilyenkor már rég az edzőteremben szoktál lenni… nem? – kérdezte mire én fejemre húztam a takarómat. Nem tudtam elképzelni, hogy ma én innen kikelek.

- Öhhmm… élni sincs kedvem jelen pillanatban. – motyogtam magamnak, majd fejemre húztam a párnámat is majd abba ordítottam egyet, miközben érzékeltem, hogy barátnőm könnyűszerrel foglalt helyet az ágyamon egyáltalán nem zavartatva magát.

- Hellokám kedves… te vagy az, aki már végzett a vizsgáival, jóval idő előtt, nekem még van 4 hátra… itt a sok szabadidő a nyakadban, s az utóbbi időben egészen a mindeneddé vált ez az életmódváltás s tudom, nem szereted kihagyni az edzéseidet, szóval… jobb, ha összeszeded magad és kikecmeregsz az ágyadból. Amúgy is… hoztam neked reggelit!- jegyezte meg, s megvárta míg fejemet ki nem dugom párnám, takaróm mindenem alól.

- Ohh… ez figyelmes!- mosolyodtam el, s kicsit feltápászkodva elvettem tőle a shakeremet, amibe úgy látszik már ő kikeverte a reggelim egy részét. – Nem kellett volna. – ráztam a fejemet, s beleittam egy kicsit miközben megdörzsöltem a szemeimet. Biztos voltam benne, hogy olyan karikáim vannak, amiket semmi nem tűntethet el.

- Bármit szívesebben csinálok, minthogy tanuljak, hihetsz nekem… konkrétan azon is gondolkoztam, hogy ablakot fogok mosni. – jelentette ki, s könnyedén terült el ágyamon, lábamon.

- Hánytól lesz a mai vizsgád? – érdeklődtem s „reggeliztem” közben.

- Az egyik déltől, a másik kettőtől… - forgatta a szemét. Látszott, hogy szépen lassan kezd beleőrülni a vizsgaidőszakba, de nem hibáztathattam érte.

- Addig bőven van időd ablakot takarítani. – jegyeztem meg, mikor mindketten hangos röhögésben törtünk ki. Itt látszik, hogy mennyit is számít egy igazán jó barát, az hogy képes volt megnevettetni így reggel, ezzel talán közelebb véve engem az életkedvem magasabb szintjéhez, már csoda volt.

Lisa úgy gondolta, hogy ha már utolsó pillanatokban úgyse fog tanulni így hát céljaként tűzte ki azt, hogy engem motivál, hogy megmozduljak. Lepördülve az ágyamról, elkapva laptopomat motivációs lejátszási listáját megalkotva próbálta kedvemet feltornázni, s a hihetetlen dolog az, hogy sikerült is neki. Kiselefánt a porcelán boltban mozdulataimmal végül táncolgatva, de szépen lassan elkezdtem készülődni, s indultam is az edzőterembe.

A motivációm kb. addig tartott, míg éppen nálam romlott el az egyik taposógép, amin épp voltam, majd következő szerencsétlenségként begyűjtöttem azt, hogy a telefonom után majdnem én is lerepültem a futógépről. Majdnem.

- Minden rendben? – érdeklődött egy ismerős hang miután telefonomat szedtem fel a földről, s pakoltam össze szétesett darabjait.

- Öhhmm… persze. – ráztam a fejemet, s felnéztem az ismeretlen ismerősre. Ekkor azt hiszem megállt bennem az ütő. Maga Sebastian Stan állt előttem, gyanítom ott abban a pillanatban egy igen erős, de gyorslefolyású szívrohamot kaptam.

- Örülök. – bólintott, s elmosolyodott majd baseballsapkáját hátra fordítva letörölve homlokáról izzadtságcseppjeit lépett az egyik közeli futópadra és elzárva magát a külvilágtól folytatta edzését.

Gondoltam magamban, nekem is ezt kellene tennem, de előtte valahogy gyorsan le kellett küzdenem a sokkot, amit éppen most éltem át. Sebastian FUCKING Stan abba az edzőterembe tévedett be NY megannyi terme közül, ahol én magam is edzettem. Ennek mennyi volt az esélye? Mármint ő megengedhetett volna magának bármilyen fancy, burzsuj helyet, de ő mégis egy kis eldugott, kis egyszerű teremben volt. A lelkem néhány pillanatra megszűnt létezni, ámde csak reménykedni tudtam, hogy mindebből semmi nem látszik kívülről.

Nyújtva egy kicsit, összepakolva újfent telefonomat megpróbálkoztam újra a futópaddal, s nem volt más lehetőségem, mint Sebastian mellé menni ugyanis mire összeszedtem magam az volt az egyetlen egy üres szalag. Próbáltam normálisan viselkedni, s azt hiszem elég sikeresen ment is, azt leszámítva, hogy az első másodpercekben olyan falfehér volt a bőröm, hogy majdnem egy hullának néztem ki, de néhány perc elteltével ezt felváltotta az izzadtságtól és a levegőnélküliségtől kipirosodott kismalacpofikám. Szerettem látni azt, hogy működik ez a dolog, még akkor is, ha tudtam, hogy szupergusztustalan az egész, éreztem magamon. Észre sem vettem, hogy konkrétan saját rekordomat megdöntve töltöttem jóval több időt a szalagon, mint általában… talán a mellettem lévő, a tükörben néha rám mosolygó férfi egyszerű hatása volt ez rám. Két lábon járó motiváció.

Nem tudtam, hogy lesz-e még egyszer ilyen szerencsém, mint a hétfői napon volt, de az azt követő héten konkrétan egy napot sem hagytam ki az edzésben. Mind a hét napom délelőttjét ott töltöttem, s csökkenthetetlen energiával váltogattam a gépeket, s az edzésformákat, s mindig egyre többet, s többet próbáltam kihozni magamból. Meglehet ez annak is köszönhető volt, hogy az ismeretlen idegen - akivel habár azóta egy szót sem váltottam, nem mintha mertem volna vagy bármi ilyesmi – is mindig ott volt ezekben az időpontokban a saját lelkét kimozogva testéből. Azt kell, hogy mondjam, hogy szimpla jelenléte megfelelő motiváció volt számomra.

Meglehet egy kevéskét kedveltem őt, de az is meglehet, hogy ez a kevéske egy kicsit nagyon volt. Fantasztikus, s eszméletlen tehetséges színész volt, mindeközben valójában egy igazán két lábbal a földön járó ember volt. Meglehet néha beszippantott a tumblr világa, ami minden egyes alkalommal megerősítette bennem, hogy ez az ember valójában nem is létezhet. De létezett. S itt volt. Nekem pedig pontosan elég volt ennyi. Néha egy-egy eltévedt aprócska tekintet, a tükörben való megkeresése pontosan megnyugtatta a lelkemet. Nem akartam bámulni, nem is tettem ezt, de valahogy mindig mosoly ült az ajkaimra, ha csak egy pillanatra is megláthattam őt. Nem váltottunk sosem egy szót, nyilvánvalóan életképtelen lettem volna ilyenhez, de nem bántam, ez már ígyis több volt a sorstól, mint amit megérdemeltem.

Nem tagadom, hogy én igenis abba a generációba tartoztam a huszon pár évemmel, akik mondhatni a telefonjukkal éltek kapcsolatban, persze mindezt próbáltam egészséges szinten megtartani magamnak. Ha nem volt éppen társaságom könnyen és egyszerűen tudtam belefeledkezni a közösségi oldalakba, sokszor akár így találva magamnak motivációt. Minden egyes alkalommal, örömmel láttam azt, ha esetleg egy-egy kedvencem edzős képet posztolt magáról, hisz ez nekem több mint sokat számított. Tényleg motivált, hisz máris láttam legalább egy közös pontot közöttünk, mint például az egészségünk fenntartását. Ezek az emberek tudták, hogy sok ember számára mennyit jelenthetnek a szavaik, tetteik, képeik és igazán jónak találtam, ha így motiválni akarták a rajongótáborukat. Nálam elérték a céljukat, s ezért hálás voltam mindegyikőjüknek.

Nem tudom igazából, hogy mire számítottam, de a meglepetés hete után Sebastiant soha nem láttam viszont a teremben, s az öltözőben hallott beszélgetések alapján leszűrhettem, hogy nem csak abban az időpontban nem volt már itt, amikor én voltam, hanem úgy kb. sose. Ez talán várható volt, hisz mégiscsak egy színész, aki rengeteget utazik forgatások és egyéb elfoglaltságok miatt, de valahogy az aprócska energialöketemhez túlontúl könnyen hozzászoktam egy hét után, s nehezebb volt elfogadni azt, hogy valószínűleg már a világ másik végén alkot valami csodát. S nem is az, hogy esetleg bármiféle kapcsolat vagy interakció alakult volna ki közöttünk, egyszerűen a jelenléte is fontos lett számomra. Lehet kicsit butaság volt mindez, de nem számított. Szükségem volt ilyenekkel kitölteni a gondolataimat, valahogy ezek tartottak életben néha.

Mindig örömmel, s mosollyal gondoltam vissza arra az egy hétre, amikor a csoda megtörtént itt a teremben, s a következő 4 hónapomban is egészen ragaszkodtam az emlékeimhez, s bármikor kicsit kevésbé volt energiám felidéztem őt és máris könnyebben ment minden. S ezt a testem újfent érzékelte, s tetszett is neki, ugyanis a kilók szinte olvadtak lefele rólam, s május közepére olyan alakot sikerült elérnem, amihez még a gimiben elért sikerem sem volt fogható. Percekig billegtem az öltözőben a tükör előtt, s széles mosollyal konstatáltam azt, hogy elhozva azt a pólómat, amiben a legelső edzésemre jöttem, abba már mondhatni négyszer is belefértem volna, úgy lógott rajtam, mint egy valódi sátor. S ennél boldogabb nem is lehettem volna. Gyűlöltem azokat a pillanatokat, amikor felpróbálva egy ruhát nem vehettem meg, mert egy cipzár nem jött fel a sonkáim miatt és hasonlók, de ezzel ellentétben, amikor azért nem tudtam megvenni valamit, mert nagy volt rám… na, az már sokkal jobban tetszett. Konkrétan a fél, ha nem a háromnegyed ruhatáramat le kellett cserélnem időközben, hiszen minden egészen lógni kezdett rajtam. Ennél boldogabb talán nem is lehettem volna.

- Hiába vannak nyitva az ablakok, továbbra is olyan meleg van, kint mintha a pokol tornácán állnánk… - jött be két lány beszélgetve az öltözőbe, odaköszönve nekik ők is mosolyogva köszöntöttek engem. -… esélytelen, hogy most már egy topnál és rövidnadrágnál többet erőszakoljak magamra. – magyarázta az egyik lány a másiknak, mire csodálatos ötletem támadt vagy legalábbis kellőképpen megörülve magamnak könnyedén bújtam ki a rajtam lógó pólóból. Soha nem mertem eddig a pillanatig kimenni még egy szál sportmelltartóban és egy aprócska nadrágban, de valahogy a mai nap igazán motiváltnak éreztem magam. Most hogy újfent befejeztem a mai nap a tavaszi vizsgaidőszakomat is szuperlelkesedéssel ugrottam fejest az edzésbe… szinte táncolva, repülve indultam meg kifele az öltözőből és őszintén büszke voltam magamra. Boldogabb voltam a bőrömben, mint korábban bármikor máskor.

- T/N… ugye? – még mielőtt kilibbenhettem volna teljesen az öltözőből az egyik lány szavait felém irányította, azonnal fordultam egyet tengelyem körül és rájuk néztem.

- Igen? – mosolyogtam rájuk, arcomról a vigyor most letörölhetetlen volt.

- Eszméletlen durva, amit művelsz… - őszintén csodálkozó, csillogó szemekkel mondták ezt. -… néhány hete kezdtem el figyelni az edzésformádat és le a kalapom előtted. – hajlott meg mókásan egyikőjük. – 10 percnél többet tölteni a taposógépen számomra több mint lehetetlen. – nevetett fel ugyanaz a lány.

– Igazán profi, hogy felkerültél az edzőterem falára, minden elismerésem. – mondta a másik lány mire kicsit értetlenül néztem rájuk. Úgy sejtettem, hogy valakivel biztosan összekevernek, ettől függetlenül hálás voltam a szavaiknak. Az ilyen igazán jól esett.

- Miért sejtem azt, hogy még nem láttad a képedet? – mérte fel a hajlongó lány arcom reakcióját, s elmosolyodott. – Jobb lesz, ha meglesed… - bólintott, s elköszönve tőlük még nagyobb lelkesedéssel, s ezúttal már kíváncsisággal is indultam meg kifele.

S mikor kiértem a recepciós pulthoz szembesülnöm kellett azzal, hogy a lányok nem hazudtak. Frissen felakasztva az előtte-utána képemet tényleg ott voltam a falon, mint büszkeség. Megremegett a térdem, s majdnem elsírtam magam örömömben.

- Wow… - csak ennyi jött ki a számon miközben csillogó szemmel figyeltem a bekeretezett képet. Nem hittem a szememnek. Egy 8 hónappal ezelőtti képem mellett egy nemrégiben készült képem díszelgett, minden bizonnyal Instagram oldalamról gyűjtöttük be ezt.

- Ohhh T/N. – vett észre a pultos lány. – Remélem nem haragszol, hogy kitettük a képedet megkérdezés nélkül, de kellett egy is frissítés és úgy gondoltuk, hogy te odavaló vagy… ha zavar, akkor csak szólj, le tudom venni. – mentegetőzött rögtön, de én csak legyintettem. Oly annyira meghatódtam ettől az egésztől, hogy konkrétan igazi energiabombává váltam.

- Köszönöm… őszintén köszönöm. Eszméletlenül sokat számít. – mosolyodtam el, s igazán megtelve energiával szinte repültem bemelegíteni a tükör elé, majd néhány pillanat múlva már a futópadon voltam. A mosoly még akkor sem törlődött le az arcomról, amikor szinte már a fél arcom lefolyt olyannyira izzadtam a megterheltségtől, s a melegtől. Továbbra is imádtam ezt az érzést, s imádtam látni magamat a tükörben. Őszintén boldog voltam azzal, amit láttam, azzal, ami visszanézett rám.

Szinte leugrottam a szalagról, s mondhatni táncikálva nyújtottam le megterhelt izmaimat, amikoris valaki megérintett én pedig majdnem hátravágódtam minden gond nélkül. Vagyis mindez megtörtént volna, ha ő fel nem fog testével. A lábam konkrétan fejmagasságig volt emelve mellettem, ahogy azt az egyik oszlopnak dűtve nyújtottam le, s az újonnan érkező ember tenyerét hátamra téve óvatosan segített elérni egy igazán mélyebb dőlésszöget.

- Remélem nem haragszol… - bújt közelebb a fülemhez, s nem igazán gondoltam azt, hogy meg tudnék most fordulni inkább csak engedtem, hogy segítve nekem elérjük együtt a számomra legtökéletesebb pozitúrát. Ha eddig azt állítottam, hogy a pokol melegét érezhettük, akkor most jelen pillanatban a testem már a pokol a köbön állapotban érezte magát. Öngyulladni készültem.

- Öhhm… nem. – motyogtam remegő hanggal, s leengedve lassan lábamat, ahogy fordultam azzal a céllal, hogy megcserélem azokat szembetaláltam magam vele. Sebastian Stan újra itt volt. Visszatért. Konkrétan testközelségben volt velem. Még szívrohamot is elfelejtettem kapni közelségének köszönhetően.

- Láttalak az előbb megérkezni… konkrétan alig hittem a szememnek. – magyarázta, s közben már másik lábamat, kezemet segítette lenyújtani. – Elég ügyes munkát végeztél magaddal. - mért végig, s azt hiszem abban a pillanatban még az eddigi pirosságomat is sikerült felülírnom. Egy újfajta árnyalatot sikerült képeznie a bőrömnek. – Igazán udvariatlan vagyok még be sem mutatkoztam… Sebastian Stan. – mutatkozott be, s én elfogadtam kezét mikor már mindkét lábam a talajon volt. Legalábbis fizikailag, a lelki állapotról nem igazán beszéltem volna. Egészen máshol jártam.

- T/N. – mondtam halkan, s lehunytam a szememet. Biztosra vettem, hogy bekövetkezett egy rémálmom, s a fejemre ejtve valamelyik súlyt elvesztettem az eszméletemet és képzelődök. Ez biztosan nem történhetett meg.

- Igazán aranyos, ahogy elpirulsz… - jegyezte meg egy aprócska kacagást megengedve magának. Félve nyitottam ki szememet… ő még mindig ott volt.

- Csak próbálom a tüdőm kapacitását és a testemet visszarángatni a való világba… - magyaráztam és lesütöttem a szememet. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek ezután.

- Esetleg… van kedved még velem nyújtani egy kicsit, utána pedig együtt edzeni? Tegnap tértem vissza a városba és az edzőtársaim egyelőre még nem érnek rá. – jegyezte meg mosolyogva én meg… én meg majdnem meghaltam. Legalábbis belül. Erre pontosan hogyan is kellene válaszolni?

- Öhhmm… - hebegtem össze-vissza. Azt sem tudtam hirtelen, hogy hol áll a fejem.

- Ohh Istenem… nem akartalak megijeszteni. – mosolyodott el miközben forgatta a szemét, s beletúrt mondhatni egészen frissen vágott hajába. Korábban mikor láttam hónapokkal ezelőtt hosszú tincsei voltak, de azok mostanra eltűntek. – Egyszerűen csak motiválónak érezlek… meg láttam a falon a képedet és wow… eszméletlen durva vagy. Micsoda kitartás!- ismerte el és abban a pillanatban nem tudtam, hogy éppen elásni akarom magam a föld alá 6 méterrel vagy a mennybe repülni azonnal.

- Én motiváló? – kacagtam fel kínosan. – A feltűnésed itt segített részben abban, hogy ne hagyjam abba ezt az egészet… el nem tudod képzelni mennyi energiát adtál nekem azon a héten. – eredt meg a nyelvem, majd mire rájöttem, hogy mit mondtam vissza is akartam szívni. – Ohh Jézus Mária… már megint feleslegesen jár a szám. Bocsánat! Én nem... – ráztam meg a fejemet, majd felkapva törülközőmet és mindenemet indultam meg tőle inkább a legtávolabbi helyre. -… idióta… - csaptam a homlokomra, de alig tettem pár lépést, ujjakat éreztem a csuklóm körül.

- Hékás, hékás… - pördített vissza magához. Konkrétan mellkasába ütköztem, az előzőnél kínosabb dolog már nem is történhet, gondoltam magamban. Hát történt. -… szóval emlékeztél rám? Gondoltál rám? – szinte szavaiban is hallatszódott a mosoly, ami az arcára ült. Nem mertem rá nézni, egyszerűen túlontúl féltem.

- Szerintem már elárultam magam. – motyogtam még mindig magamnak, s nem tudtam mi volt a rosszabb dolog… az, ha lefele néztem és azt láttam, hogy az edzőfelsője rátapadt a kidolgozott mellkasára vagy, hogy megfordult a fejem, hogy felemelem tekintetemet, de akkor pedig a szemeit fogom látni. Teljesen megkergültem. Rá kellett jönnöm, hogy az edzés mára nekem ennyi volt, mert éreztem, ha bármit is csináltam volna ezek után minden bizonnyal vagy összetöröm magam vagy szívrohamot kapok.

- Jó… mert az én gondolataimban is sokat szerepeltél, míg távol voltam… és hosszú 4 hónap volt ez… nagyon hosszú. – mikor ezt kimondta, konkrétan kínosan felnevettem. Ez nem történhetett meg. – Na, mi ezen ilyen vicces? – kérdezte s nem tudom, hogy, elvarázsolt, vagy mi de elérte, hogy ránézzek, egyenesen a szemeibe.

- Az hogy hihetetlen, s meglehet a világ legnagyobb kamuja. – forgattam a szemeimet, s számhoz kaptam ujjaimat, mert muszáj volt viselkednem csak egy kicsit is, erősen rám jött a röhögő görcs.

- Azt hiszed, hogy hazudok? – nem értette a reakciómat, csak mosolyogva próbáltam felfogni, feldolgozni.

- Vagy beütötted a fejedet és szimplán csak összekeversz valakivel. – vetettem fel egy sokkal valóságosabb lehetőséget. Hihetetlen hogy rávettem magam arra, hogy egészen értelmes választ is adjak számára.

- A-a. – rázta a fejét, s beletúrt rövid hajába. – Eszméletlen, hogy nem hiszel nekem… most pedig bebizonyítom, hogy még véletlenül sem hazudnék neked… szóval… - s ezzel a kijelentésével könnyedén megragadta ujjaimat, majd célirányosan indult meg a terem kissé elszeparált mindössze szőnyegekkel, bordásfalakkal, tükrökkel és néhány bokszzsákkal rendelkező helyére.

- Én már mára végeztem…- egészen örültem mikor végre hajlandó volt megállni.

- Na, most viszont tudom, hogy te hazudsz… sosem volt elég ennyi neked, láttam a rutinodat, emlékszek rá. – állt velem szembe és hunyorogva nézve rám próbált mindentudóként viselkedni. Igazán magabiztos volt, ez olyan meglepő volt… nem mintha nem lett volna oka erre.

- Megváltoztattam. Az emberek változnak. – vágtam vissza, magam is meglepődtem, hogy ilyen könnyen jött a visszacsatolás.

- Szép próbálkozás. – ismerte el, majd kihúzta a kezemből a törülközőmet és először a földre majd rám nézett, s ezt a váltogatást néhányszor megismételte.

- Nem adod fel? – kérdeztem tőle. Meglehet makacs voltam egy kissé, illetve semmiképpen sem naiv, ennyire hülye meg végképp nem. Mindig a valóságban maradtam annyira, hogy tudjam, mikor szórakoznak velem. Csakhogy most kezdtem kételkedni, egyszerűen… nem tudom.

- Nem akarod, hogy feladjam… tudom jól. – oly magabiztossággal kacsintott rám, hogy ismét fel kellett kacagnom. – Örülök, hogy mókásnak tartasz… jó érzés megnevettetni egy szép lányt. – mondta mire szemeim konkrétan oly szinten kikerekedtek, hogy majdnem kiestek a helyükről. Ilyet… ilyet… ilyet nem szoktak nekem mondani, én az ilyeneket egyszerű viccnek tudom feldolgozni vagy szimpla hazugságnak. Magamról szoktam néha, egy jobb pillanatomban gondolni ilyesmit, de az ellenkező nem tagjai valahogy sosincsenek tisztában a szónak, ennek a jelentésével, a súlyával.

- Ha hajlandó vagyok az edzőtársad lenni mára… befogod? – vetettem fel egy ötletet, ami engem is meglepett. Rég el kellett volna tűnnöm erről a helyről, mi a jó istent műveltem?

- Talán… - gondolkozott el, s igazán kisfiús mosolyát villantotta meg előttem, aminek köszönhetően majdnem összeestem, ezért inkább mielőtt eltaknyoltam volna előtte magamtól ültem le a földre, hogy kicsit tovább nyújtsam izmaimat. A testem úgy gondolta, hogy nem kommunikál a gondolataimmal szóval a testem egyértelműen Team Sebastian volt. Ez nekem így fura volt, őszintén ismeretlen. -… ne ijedj meg kérlek. – térdelt le mögém, majd tenyerét éreztem hátamon, ahogy óvatosan egyre jobban, s jobban előre nyomott elérve így hogy a lehető legjobban kinyújtsam magamat.

- Ohhh… - valami olyasfajta hang hagyta el a számat, ami közel sem ehhez a helyhez tartozott. – Ohhh… - s nem tudtam visszafogni magam, ez egyszerűen mennyei volt. Ahogy a derekamat fogta és nyomta gyengéden előre testemben olyan izmok nyújtózkodtak el, amiket magamtól talán meg sem tudtam volna mozdítani.

- Csak nyugodtan… engedd ki magadból… - súgta hátulról a fülembe, s egyszerűen nem tudtam ellene mit tenni, teljesen átadtam magam neki. Abban a pillanatban, hogy eltűnt mögülem szinte felsírtam. Lehet, hogy sikerült hangosan is. Tényleg el fogom ásni magam. -… nyugi… itt vagyok. – hallottam meg hangját magam előtt majd ekkor ő is terpeszbe helyezkedett és talpainkat összeérintve megfogta kezemet s úgy kezdett előre húzni. Az ajkamba kellett harapnom, hogy nehogy felnyögjek ismét… mintha egy pornót forgatnék, vagy legalábbis szinkronizálnék. Néhány pillanat múlva, ahogy éreztem, hogy nekem már több mint jó, felengedtem magam, s végülis tényleg beleegyezve programjába őt is kezdtem húzni is előre, míg én meg egyre hátrébb és hátrébb dűltem. Egy kósza pillanat erejéig megfordult fejemben, hogy milyen érzés lenne, ha magamra húznám ekkor teljesen egészen, s teste az én testemet fedni. Azonnal el kellett hessegetnem ezeket az ötleteket… azonnal.

- Akarsz kipróbálni valami újat? Bízol bennem? – kérdezte, ahogy könnyedén felállt majd felém nyújtotta kezét, s engem is felsegített. Az érintése kiverte nálam a biztosítékot, mármint szó szerint. Éreztem, hogy megrázott és szikrák repültek meg minden.

- Tiéd vagyok. – tártam szét karomat, s mire rájöttem mit mondtam konkrétan hátat kellett fordítanom neki és mély levegőt vennem. – Elfelejthetjük azt, ami az előbb elhangzott? – fordultam visszafelé, s talán a legreménykedőbb tekintetemet villantottam meg előtte.

- Nem. – rázta a fejét határozottan, ajkaira széles mosoly telepedett le.

- Micsoda? – bukott ki belőlem.

- Sőt… nem hogy nem felejthetjük el, hanem… újra és újra emlékeztetni foglak rá… újra és újra…