Sziasztok! Itt ez a szép vasárnap, s én hoztam nektek végre egy kis olvasnivalót! Remélem tetszeni fog! Egy ideje írni akartam már valami olyat, amiben egyszerre szerepel majd Mr. Styles és Mr. Stan is... szóval a tegnap este folyamán folytatott brain stormingom ideje alatt összetevődött a dolog, s lám tessék... itt is lenne... az első rész! Jó olvasást! Szép további vasárnapot Nektek! Puszilok Mindenkit, Dorka
Szereplők? Reva (egy hercegnő) x Harry Styles (aki ebben az esetben a hercegnő személyi asszisztense, testőre) x Sebastian Stan (ő meg hogy ki? Majd kiderül) - A lényeg az, hogy egyikük sem eredeti való életben létező énjükkel szerepelnek a történetben.
Szavak száma? 3150
U.i.: BOLDOGSÁGOS SZÜLETÉSNAPOT AZ ÉN SZERELMEMNEK, AZ OLDAL LEGNAGYOBB MÚZSÁJÁNAK, A CSODÁLATOS SEBASTIAN STANNEK... Ma 35 éves a drága! Nyilvánvaló volt, hogy ezt nem felejtem el megemlíteni itt sem!
Hasamon feküdtem az ágyamban, végtagjaim az elmúlt órákban a létező összes pozíciót felvették, de egyik sem tűnt számukra helyesnek. Hiába fordítgattam a párnámat, már sehol sem találtam a hideg oldalát. Testem azt érezte, hogy a gravitáció csakis őt támadja a földön, s úgy hittem, hogy néhány pillanaton belül az ágy rugói közé olvadok be... sehogy sem jött álom a szememre. Fájdalmasan lassan tehát kimásztam az ágyamból, szinte minden testrészemet egyesével kellett meggyőznöm, hogy mozduljon eddigi helyéről, majd magam köré tekerve köpenyemet mezítláb indultam meg... hogy hova is? Nem tudom.
Ilyenkor a kastély csendes volt, habár az összes közül ez még nappal is csendesnek mondható volt, személyzet is éppen annyi volt benne, amennyi muszáj volt, hogy az egésznek a fenntartása gond nélkül működjön... pedig én azt sem bántam volna, ha teljesen egyedül lehetnék ezen a helyen, de hát ilyenről... régen álmodozhattam utoljára. Mégis a fővárosi nyüzsgéssel ez a titkos kis hely, éles ellentétben volt, s nekem most erre volt szükségem.
- Tudod... nappal is használhatnád ezt a helyet! - támaszkodtam meg az ajtóban, ahogy megláttam Harryt az öreg épület, modernné alakított kis szobájában, az edzőteremben. A fekvőpadon éppen ekkor tette vissza a súlyt a tartójába, s ahogy a Hold fénye bevilágított a kis terembe megláthattam, hogy egy ideje már itt volt... félmeztelen testén csillogó izzadságcseppek elárulták nekem mindezt.
- Reva... - ült fel azonnal, s fordult felém.
- Nem akartalak megzavarni... - ráztam meg a fejemet, s az ajtóból egy lépéssel sem mozdultam arrébb.
- Dehogyis... éppen befejeztem. - törölte meg kipirosodott arcát kis törölközőjével. - Nem tudsz aludni? - kérdezte mikor üdítőjével frissítette fel testét.
- Igazából a személyi asszisztensem után nyomozok hajnalok hajnalán... - tártam szét karomat vigyorogva. - … lebuktam! - kaptam ajkaim elé ujjaimat
- Pedig... nem tartanám rossz ötletnek, ha megpróbálkoznál az alvással. - magára kapva egy pólóját indult meg felém.
- Tudod miről szólt a megállapodásunk... - grimaszoltam neki, s éreztem ahogy mindezt tettem szemem alatt a karikák extra szépen mélyültek, s sötétedtek el.
- … míg itt vagyunk... nincs semmi "feladatkiosztás". - rajzolta a levegőbe az idézőjeleket megállva nem messze tőlem.
- Ahogy mondod. - bólintottam elismerően.
- Holnap... vagyis ma... - nézett ekkor karórájára. - … meglepetés küldöttség fog érkezni a palotából. - magyarázta.
- Meglepetés? - hunyorogtam rá. - Ha meglepetés... akkor honnan tudsz róla? - kérdeztem rá kíváncsian.
- Megvannak a kapcsolataim... ha nem tudnám... nem végezném jól a munkámat. - vallotta be.
- Édesanyám is tiszteletét teszi? - érdeklődtem rezzenéstelen arccal.
- Ezt... gondold át még egyszer... - s jól tudta, hogy már a kérdés feltételénél megvolt a válaszom a kérdésemre.
- Nem akarok egyedül reggelizni... - váltottam azonnal témát, mert a valóságot úgy ahogy el akartam kerülni... végülis ezért voltam itt, a világ háta mögötti csodahelyen.
- Hajnali 3 van... - mutatott az órájára, talán ezzel kiemelve, hogy reggelizni az emberek nem ekkor szoktak.
- Nem látom a problémát... - rántottam meg a vállamat, majd elindultam a szobám felé lábujjhegyen... továbbra sem akartam, hogy bárki felébredjen rajtunk kívül. - … 15 perc múlva az istállóknál. Shhhh! - emeltem ajkaim elé a mutatóujjamat, mikor ellenkezni akart, de mivel ezt követően rögtön el is illantam előle esélye sem volt tiltakozni... azt pedig nagyon jól tudtam, hogy most már, hogy tud róla, hogy mire is készülök nem hagy egyedül elmenni... részben ezért is volt itt velem... vigyázott rám. S habár eredendően személyi asszisztensként került mellém évekkel ezelőtt, könnyen magára húzta a testőr feladatait is, tudva, hogy egy idő után csakis őt voltam képes elviselni magam körül ilyen szempontból. Édesanyámék pedig bízva benne, hagyták, hogy az árnyékommá váljon ő, hiszen tudták, hogy a vagy semmi vagy ő közötte az ő választása egyértelműen a legjobb.... meg a legbiztonságosabb is.
- 14 és fél perc... elismerésre méltó. - hajoltam meg előtte elismerően miközben lovam arcát simogattam kedvesen.
- Tudod, hogy... nem kedvelem a lovaglást. - rázta a fejét, s egyértelműen nem volt elragadtatva az ötletemtől miszerint ezen a szép órán éppen lovak társaságában akartam kiszökni a kastélyból.
- Tudod, hogy... egyedül is mehetek, s talán... sosem jövök vissza! - kacsintottam rá, s meglehet az elmúlt időszak egyre növekvő külső nyomása miatt eme ötlet többször is megfordult a fejemben, első sorban valahogy ide is "száműzettem magam" valahogy önkéntes módon.
- Ez nem vicces... ugye tudod? - kérdezett vissza, mire én könnyedén szálltam fel a nyeregbe, s így most már fentről nyugtattam kedves társamat, hogy nyerítésével még véletlenül se árulja el, hogy mi mit készülünk itt tenni... de jó kislány volt, s szót fogadóan csendes volt.
- Dehogynem az... mennyire az! - csillant fel a szemem, majd végigkövettem alakját, ahogy végül ő is hajlandó volt nyeregbe szállni. - A gesztenyefáig verseny? Azé lesz a nagyobbik sajtdarab, aki hamarabb odaér... - vetettem fel neki az ötletet miközben szépen lassan már távolodtunk elfele az istállótól.
- Eszedbe ne juss... - kezdett volna bele, de én már mondatának második felét nem is hallottam ugyanis egészen sebes vágtatásra váltottam át.
- Úgyse érsz utol! - fordultam hátra, látva. hogy azért ő is elindult mögöttem lassacskán.
- Majd azt meglátjuk... - hallottam egyre közeledő hangját.
- Ügyes kislány... nem szabad megengedni, hogy elénk kerüljenek... - dőltem meg jobban előre, csakhogy közelebb kerülhessek drágaságomhoz. - … ügyes... ügyes... - simogattam őt, ahogy szinte egyszerre értük el a domb szélét a felkelő nap sugaraival.
Mesébe illő volt ilyenkor a környezetünk, egyszerűen mintha nem is evilági lenne ilyenkor ez a hely. Az égiek legszebb palettájukat használták fel abban a pillanatban, amikor megalkották azokat a színeket, amik a szemünk elé tárultak a hajnal ezen korai órájában... a főváros egyetlen egy pontján sem lehetett így élvezni napfelkeltét, mint itt. Itt igazán átélhetted, megtapasztalhattad nem csak láthattad a palota ablakából.
- Máskor talán egy kicsit... erőltesd meg magad jobban! - nevettem fel hangosan, ahogy lepattantam lovamról, majd engedtem, hogy a szépség saját útját járva legelhessen a friss mezei finomságokból.
- Honnan tudod, hogy nem hagytalak nyerni? - csatlakozott hozzám ő is leszenvedve magát a nyeregből. A gesztenyefa tövébe levágódva, magam elé fordítottam nyakamba akasztott táskámat, amit, mint egy kommandós járkálva a konyhában pakoltam meg minden jóval, s meglehet közel sem nőiesen haraptam bele egy kiflibe, amit éppen elkapott kezem.
- "Nem szeretek lovagolni." - ismételtem mondatát az ő előadását utánozva, grimaszolva és számból szinte ekkor az étel csak úgy potyogott kifele.
- Ha nem tudnám, hogy egy királyi család sarja vagy... nem biztos, hogy elhinném. - mutatott rá konkrétan gusztustalan evési módszeremre.... de hát ha éhes vagyok, mit tehetnék?
- Úgy érted... hercegnő? - fordultam feléje, s rátéve az egészre még egy lapáttal konkrétan farkasszemet nézve vele kezdtem csámcsogni.
- Kezdek kételkedni benne... - jegyezte meg, s ő is elvett némi élelmet a táskámból, s nem is foglalkozva azzal, hogy mennyire ökörködök lazán elkezdett ő is enni... meglehet megszokta az ilyen véleménynyilvánításaimat, s egyszerűen csak túltekintve rajtuk inkább nem is vette őket figyelembe.
- Trónörökös hercegnő... az ország következő királynője. - egészítettem neki ki a dolgokat, s számból kieső kajadarabokat úgy tömködtem vissza szépen ujjaimmal a helyükre.
- Gondolkoztál valaha azon, hogy... elcseréltek a kórházban? - vetette fel az ötletet, mert igenis megtehette... Harry az évek alatt a legjobb barátom lett, a bizalmasom, akivel úgy beszélhettem, úgy viselkedhettem, mintha nem is az lennék, aki valójában voltam. Néha jól esett az, hogy így elszabadulhattam az udvar egészen fojtogató tulajdonságaitól, embereitől.
- Hogy beszélsz te a hercegnőddel? - tetettem felháborodásomat drámaian, majd amint sikerült éppen nem megfulladnom az éppen lenyelt ételtől elnevettem magam, miközben a földön kezdtem fetrengeni. - Igen... ez az elmélet minden nap eszembe jut... - támasztottam meg a fejemet. - Ezen alkalmak megsokszorozódnak, amikor az anyakirálynővel társalgok... - hunyorogtam. - Olyankor valahogy megannyi elmélet végigfut a fejemben, miszerint egészen biztos, hogy nekem ehhez a nőhöz nincs közöm... egyszerűen lehetetlenség. Abszurdum. - magyaráztam valóságos gondolataimat, s néhány pillanatra lehunytam a szemeimet, s átadtam magamnak az ébredő erdőnek, mezőnek. Olyan békesség járta át az egész testemet, amiért imádkoztam, hogy bárcsak örökre megtarthatnám. Szerettem volna ebben a gondtalanságban élni, itt a világ végén távol minden fejet fájdító ügytől... ha kellett volna akár egyedül, az sem zavart volna... soha nem is zavart.
- Tudod, hogy hamarosan vissza kell mennünk a városba! - hallottam meg hangját, mely megszakította a gondtalan, békés gondolatmenetemet.
- Shhhhh.... - tartottam fel feléje kezemet, hogy ne folytassa. - … hallod ezt? - kérdeztem tőle még mindig szemhéjam által nyújtott sötétségbe burkolózva.
- Mit? - kérdezte, s hagytam, hogy ő is átélhesse azt, amit én. - Nyugalom... harmónia... idill... - sorolta a szavakat, melyekkel igenis egyet kellett értenem... ezek voltak azok a szavak, melyek átjárták testemet, melyek ezen a helyen úgy általában, s jelen pillanatban itt most konkrétan is bennem voltak.
- Tudom, hogy vissza kell mennem. - jelentettem ki, s ekkor ahogy kinyitottam a szememet fel is tápászkodtam a földről. Bármennyire is tagadni akartam, s nem akartam elfogadni, tisztában voltam a kötelezettségeimmel... pedig igen nagyon meg szerettem volna tőlük szabadulni. - Gyanítom édesanyám, már a gárda embereit küldi értem, hogy ha kell akár erőszakot alkalmazva, de visszavigyenek a palotába. - mosolyogtam kínosan, majd feléje nyújtva kezemet segítettem neki felállni helyéről, csakhogy egy kicsit úgy a semmibe meredve sétálgathassunk, úgy egészen céltalanul.
- Azt azért nem... - rázta meg a fejét.
- Biztos vagy te ebben? - vetettem hátra fejemet kacagva. - Gyanítom egy újabb teljes armadát állított fel a lehetséges jelöltekből, akik között ott pihenhet a jövendőbelim... hozzátenném biztos vagyok abban is, hogy megvan a saját jelöltje is, akit úgyis rám fog erőltetni... mert ő ilyen. Ha nem én, majd akkor ő szívesen hozzámenne a választotthoz... csak hát persze ott van édesapám. - foglaltam össze egészen frappánsan az elmúlt hetek, s az elkövetkezendő hetek történéseit is úgy egyben. - A XXI. Században élünk, s még mindig léteznek az elrendezett házasságok... el tudod te ezt hinni? - képedtem el, s úgy próbáltam érzéseimet egy kínos mosoly alá elrejteni.
- Hozzátenném egészen sajátos helyzetben vagy... ugye azt tudod? - kérdezte, s lovainkat begyűjtve magunk mellé már a szépségeket simogatva sétáltunk egymás mellett.
- Pedig olyan szívesen lennék... festő... vagy... zeneszerző... vagy... egy kiscseszett könyvtáros egy elfeledett kis városban. - játszadoztam sajátos elképzeléseimmel.
- Azt azért szögezzük le, hogy... se festeni nem tudsz... a zenéhez pedig botfüled van. - nevette el magát mókamester, akinek ezt az oldalát egyedül én ismerhettem... mindenki más előtt ő a profizmus mintaképe volt, mert tényleg az volt... csak én ismerhettem őt. Tényleg ismerhettem őt, nem csak az öltönyt, hanem a benne lévő embert is.
- Te nekem dolgozol... - néztem rá hunyorogva. - … tudod, hogy dicsérned kellene engem... egyenesen ódákat kellene zengened rólam. - világosítottam fel az álláspontomról somolyogva.
- No de hát ekkora hazugságok hallatán még a végén tömlöcbe zárnának... - jegyezte meg, s úgy pattant fel a nyeregbe, mintha amúgy díjnyertes lovagló lenne. Ennyit arról, hogy nem tud és nem szeret lovagolni.
- XXI. Század... rémlik valami? - s utánoztam én is, s további utunkat már lóháton tettük meg. - Te... ha bármi lehetnél ezen a kerek egy szép világon... mi lennél? Mi volt kicsikorodban az álmod? Sosem meséltél róla. - kérdeztem tőle tényleg kíváncsian.
- A munkaadójával az ember nem feltétlen vitat meg ilyesmit... - forgatta a szemét, rávilágítva az előző megjegyzésemre miszerint alapvetően milyen kapcsolat is van közöttünk... de tudta jól, hogy én akkor azt nem értettem komolyan, s tudta, hogy ez ami közöttünk van több volt már mint munkaadó-beosztott kapcsolat. Őszinte, igazi, valós barátság... az volt.
- Na de komolyan Harry... biztos volt valami álmod azon kívül, hogy az én árnyékom legyél. - pislogtam feléje ártatlanul.
- Mindig is az árnyékod akartam lenni. - vallotta be mellkasához kapva.
- Tudod, hogy kötelezhetlek az igazmondásra... - fenyegettem meg játszva nagy komolyságomat.
- Kétlem, hogy szerepel a hercegnő jogai között ilyen dolog. - rázta a fejét jól szórakozva.
- Biztos vagy te ebben? - kérdeztem vissza.
- Kukás... kukáskocsis akartam lenni. - jegyezte meg halkan, s fordította el fejét tettetve, hogy valami nagyon izgalmasat pillantott meg a távolban.
- Ez most... komoly? - csattantam ki, s nyúltam feléje, hogy hátha felém néz, de nagyon ellenezte ezt a cselekedetet. - Kukáskocsis? - ismételtem el a komolyan el nem hitt dolgot.
- Igen. - bólintott, s ekkor újfent felém fordította tekintetét. - Remélem megvan mára a szórakozási témád... hercegnő... - kacsintott, majd hirtelenjében olyan gyorsan elkezdett vágtatni mellettem, hogy egy teljes pillanat erejéig azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, majd mikor feleszmélten a lehető leggyorsabban próbáltam utolérni.
- Szerintem ez...aranyos. - üvöltöttem torkom szakadtából utána, élvezve, ahogy a vágtatástól újfent adrenalinnal töltődik meg testem minden egyes porcikája. - Kukás bááácsi... várj meg.... Kukááás Harry kérlek várj meg! - ordítoztam utána kacagásomat egészen nehezen visszafojtva.
Megelőzni őt ebben a pillanatban még nekem is nehéz volt, s talán lehetetlen is egyben. Gyanítom azért sikerült a végén mégis így tennem, amikor a kastélyhoz értünk, merthogy sokkalta jobban vette ki a dolog magát, hogy kora reggel a hercegnő vágtázik át az egész udvaron, kerten, mindenségen... nekem ugyanis senki nem mert volna szólni... a szemembe biztos, hogy nem... a hátam mögött... na az már más kérdés.
- Kisasszony... már mindenhol kerestük Önt... azt hittük... azt hittük valami baj történt. - éppen ahogy kiléptünk az istállóból a házvezetőnő jött velünk szembe.
- Mi baj történhetett volna? - tártam szét karomat kedvesen mosolyogva. - Matilda... kérdezhetek esetleg valamit? - sétáltam mellé.
- Bármit kisasszony, bármit. - bólintott. - Errefelé mikor szokták elvinni a szemetet? - tettem fel neki a kérdést, s arcán az igazi meglepődést láthattam.
- Hogy micsoda? - tényleg nem hitt a fülének.
- Azt szeretném tudni, hogy mikor szállítják el a szemetet a kastélyból... - fejtettem ki még egyszer kíváncsiságomat.
- Szerdán, s szombaton. - válaszolt, de nem igazán volt benne biztos, hogy minden rendben van velem, ezt egyértelműen leolvashattam arcáról.
- Soha... soha többet nem mondok el neked... semmit. - sétált el mellettem Harry.
- Köszönöm... - simítottam meg vállát Matildának, majd Harry után eredtem.
- Kisasszony... mit készíttessek reggelire? - érdeklődött még Matilda.
- Nem szükséges semmit... már ettem. - ráztam meg a fejemet, megpaskolva az oldalamon lógó táskámat.
Felérve szobámba célirányosan vetettem magam a zuhany alá, a reggeli frissítő fürdésnél kevesebb dolgot szerettem jobban csinálni ezekben az órákban. Olyankor tényleg egyedül lehetettem, nem kellett sehol sem lennem, nem kellett másra figyelnem, csakis magamra. S tudom, hogy az az utóbbi megjegyzés kissé talán önzőnek tűnhet, de néha... szükségem volt erre.
- Nézd csak... itt van néhány ajánlat a báli ruhádhoz! - a tükröm előtt nézegettem magam egy szál köpenyemben, amikor Harry sétált mellém, s tartotta elém tabletjét. Nyilvánvalóan fejest ugrott a munkába így, ahogy már a napunk ténylegesen elindult...
- Szóval tényleg anyám küldöttsége jön értem. - motyogtam magamban, majd automatikusan törölgettem ki az opciókat, amik nem tetszettek. - Ezeket is ő küldette... nem? - egyértelműen látszódott édesanyám keze nyoma a kiválasztott ruhákban... esélytelen volt, hogy bármelyiket is magamra erőltessem.
- Hívd fel az Oscar de la Renta, a Zuhair Murad és az Ellie Saab műhelyeket... nézzük meg ők mit ajánlanak! - mondtam.
- Tudod, hogy édesanyád ragaszkodik, hogy helyi tervező alkotását viseld... - magyarázta, majd ekkor bezárva előttem az eddigi mappát egy sokkalta hasznosabbat nyitott meg.
- De ahhoz is ragaszkodik, hogy ott legyek... nem? - tettem fel a tökéletes kérdést, majd néztem ismét a képernyőre.
- Előre tudtam a véleményedet... ezért vettem a bátorságot, s begyűjtöttem neked ezeket... - s ekkor elém tárultak azon tervezők darabjai, akiket az előbb említettem, akikkel személyes jó kapcsolatot ápoltam.
- Esetleg édesanyám férjjelöltjeiből nincs ilyen listád? - kérdeztem meg tőle őszinte kívánságomat.
- Szerinted? - kérdezte, s ekkor az ablak felől kocsi hangokat hallottunk, ami gyanús volt... merthogy Harry értesülései szerint a palotából a küldöttség még csak 2 óra múlva érkezik majd meg... s az ilyen információi pedig sosem tévednek, sosem.
- Utánanézek, hogy ki lehet ez... te addig... erőltess magadra valami emberek előtt is felvállalható ruházatot! - indult meg az ajtóm felé, én pedig némi ide-oda táncolgatás után belebújtam az első kezembe akadt ruhába, s úgy indultam meg Harry után. A helyzet az volt, hogy a szoros királyi, udvari emberek kivételével senki nem tudta, hogy itt vagyok, sőt sokan ennek a kastélynak a meglétéről sem tudtak... ergo célirányosan idejönni egészen meglepő dolog volt. Meglehet pontosan ezért gondoltam azt, hogy csak egy eltévedt kiránduló tért be hozzánk.
- Rosa... nem láttad esetleg, hogy ki érkezett az előbb? - kérdeztem meg az egyik takarító lányunkat. - Édesanyámék azok? - érdeklődtem tovább.
- Egy férfi. - válaszolta halkan.
- Eltévedt? - vetettem fel egy lehetséges opciót.
- Nem... a kisasszonyhoz érkezett. - osztotta meg velem, amit tudott.
- Köszönöm Rosa... - mondtam neki, majd úgy futottam lefele egyre gyorsabban a lépcsőn. - Harry! - ütköztem bele mellkasába, akkor amikor éppen fordultam volna kifelé. Arcáról nem egészen pontosan tudtam leolvasni a gondolatait.
- Hozzám jött? - kérdeztem tőle kíváncsian. - Ki az?
- Egy herceg... - válaszolta.
- Anya... te jó ég! - masszíroztam orrnyergemet. - Nem hiszem el, hogy képes volt ide is utánam küldeni valakit... Jézus, Úr, Isten... ez elképesztő! - kaptam a fejemhez, s azonnal vissza is fordultam a lépcsőre, hogy azon felfele haladva eltűnhessek a szobámban. - Ez még tőle is aljas! - ráztam a fejemet. - Küldjétek el nyugodtan... én... nem vagyok elérhető.
- Nem hiszem, hogy édesanyád tud róla... vagy hogy bármi köze is lenne az egészhez... - jegyezte meg, mikor elkapta karomat.
- Micsoda? - fordultam vissza.
- Ahogy mondom... nem hiszem, hogy édesanyád egyáltalán tud erről az egészről... ami néhány szót váltottam vele... kiderült volna. - magyarázta.
- Akkor meg... ki ő?
- Őszintén? Nem tudom... - rázta a fejét, s úgy túrt a hajába.
- Jó... akkor majd én kiderítem! - bólintottam. - Egyedül! - hangsúlyoztam ki egyértelmű kívánságomat.
- Nem biztos, hogy jó ötlet... - mondta Harry, de engem ez már nem érintett ugyanis kikerültem előle.
- Matilda... az újonnan érkező vendégünket... hova vezettétek? - érdeklődtem, s habár Harry ott volt mögöttem rá pillanatva egyértelművé tettem ismételten neki, hogy... egyedül szeretnék a jövevénnyel találkozni.
- Prince Sebastian az udvaron van... - mutatott a kijárat felé.
- Köszönöm. - mondtam, s még egyszer fejemet ráztam gyengéden Harry felé, mikor követni akart.
S tényleg ott volt az ismeretlen, háttal nekem leguggolva a kavicsos ösvényen a kastély házőrzőjét simogatta.
- Ügyes kislány... ügyes kislány. - mondogatta az aranyszőrű golden retrivernek, aki igazán élvezte azt, hogy így kényeztetik... amint meghallottam hangját egy ismerős érzés csapott meg... mint egy álom. Meg kellett állnom, muszáj volt. Képzelődtem... minden bizonnyal képzelődtem. Megrázva a fejemet tovább haladtam.
- Azt hittem miattam jött ide... Prince Sebastian. Ilyen hamar le lettem cserélve? - tettem fel kíváncsian, mosolyogva a kérdésemet, amikoris az illető ekkor felállt végül... s felém fordult. A szívem állt meg ekkor, s egyidőben minden bizonnyal bordáim közül is ki akart szabadulni. Nem hittem a szememnek, de azt hiszem... ő sem. Vajon melyikünk volt jobban meglepődve? Nehéz döntés lett volna még egy külsősnek is.
- James? - remegett meg az ajkam... rendesen azt éreztem, hogy pillanatokon belül kicsúszik a talaj a lábam alól.
- Dot? - kérdezett vissza...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése